Szia, a nevem Betti. 27 éves vagyok, és 6 éve alkoholista. A függőségem minden momentumát, őszintén, kendőzetlenül követheted itt a blogon, a sikereket, és a kudarcokat is.. A blogot három okból írom: 1, Nekem tényleg segít az írás. 2, A visszajelzések alapján nektek is 3, Borzalmas tévképzetek, sztereotípiák, hülyeségek vannak az emberek fejében az alkoholizmusról. Ha ezeknek legalább egy részét eloszlathatom ezzel a bloggal, már megérte billentyűt ragadnom. 

Hát sziasztok.:) Aki követ Facebookon ,az láthatta, hogy visszatérek, és újra írni kezdem a blogot.

Ez most egy elég hosszú bejegyzés lesz, mert sok mindenről szeretnék beszélni. Első sorban arról, hogy miért hagytam abba, és miért döntöttem most a visszatérés mellett. Illetve mesélni fogok arról is, hogy mi minden történt velem az elmúlt egy évben.

Szóval, hogy miért hagytam abba.

Az elfoglaltságaimhoz, és a kedvemhez mérten eddig is változó intenzitással írtam, amit sajnos néhány olvasóm nagyon rossz néven vett, és elég sok rossz véleményt kaptam, amiért nincs rendszeresen poszt.

Én bevallom sosem értettem az ilyen embereket, és javarészt ebből is lett elegem.

Ez a blog nekem mindig is egy hobbyprojekt volt. Volt amikor imádtam csinálni, volt amikor kevésbé. De sosem szerettem azt, amikor azt éreztem, hogy nekem kötelességem kiagyalni valami témát, és posztot írni, mert 2400 ember várja. Azt hiszem ilyenkor kezdtem el utálni az egészet. Sosem szerettem úgy írni, hogy erőlködnöm kell, mert se kedv, se ihlet. Persze a munka megint más, ott fizetnek érte, és muszáj csinálni.

Egy olyan dologban viszont, ami rólam, a függőségemről szól, és alapvetően másoknak hivatott segíteni -megjegyzem tök ingyen- ott nem szabad erőltetni a dolgokat, hiszen pont én vesznék ki belőle. Talán ezért nem működött soha senkivel hosszabb távon együttműködés, mert az nem én vagyok.

Tehát, a jövőben sem lesznek rendszeres, órához állított posztok. Biztos, hogy most a közeljövőben sok poszt lesz, mert van egy csomó témaötlet a fejemben, és lelkes vagyok. De az is biztos, hogy el fognak fogyni a témák, és akkor majd darabig megint nem lesz poszt. Aki ezt nem tudja megérteni, én azt a jövőben marha egyszerű módon ignorálni fogom.

A másik dolog, amit tisztázni szeretnék, a felelősség: gusztustalannak tartottam, hogy emberek képesek voltak ilyen ordenáré baromságot billentyűzetre vetni, hogy ők visszaestek, amiért én is, vagy nem tudnak józanok maradni, mert nincsen poszt. Már csak a saját elmém épsége miatt se vállalnék felelősséget más józanságáért. Meg nem is akarok. Nem akarok, mert én nem tudok senki helyett tenni dolgokat. Az, hogy a posztjaim segítenek, a gyűlések segítenek, a szakemberek segítenek, tök jó dolog, de a nap végén neked kell nemet mondanod. És ha ez minden segítség ellenére sem megy, annak a miértjére  magadban kell válaszokat keresned. Nem rakhatsz senkire ilyen felelősséget. Magadon kell dolgoznod ahhoz, hogy ha holnap leég a kultúrház a faluban, és 2 hónapig nem lesz AA gyűlés ,te addig is józan maradj. Ezek kapaszkodók, de másznod neked kell. Aki mást mond, az terel, és próbálja másra hárítani a felelősséget.

Az igazi baj az volt, hogy asszem én ezeket a dolgokat túlságosan magamra vettem, pedig nem kellett volna, mert hülyeség.

Valahogy elment a kedvem az egésztől. Közben el is kezdtem átalakítani az oldalakat, úgyhogy az most ott áll félbehagyva.

És megmondom őszintén, bár sokszor eszembe jutott, és mindig úgy gondoltam erre, hogy nem véglegesen hagyom abba, marha jól esett egy évig nem foglalkozni ezzel.

De azért az agyam sarkában persze ott volt… És akkor el is érkeztünk a következő kérdéshez, mégpedig, hogy miért döntöttem a folytatás mellett.

Először is mert nyilván hiányzott. Másrészt amiatt a sok szeretet miatt, amit az egy év szünetben is kaptam tőletek.

Kaptam mindig is olyan üzeneteket, amik rettentően sokat adtak nekem lelkileg, és szerencsére kapok a mai napig is. És egy év tök hulla csend után kapom a mai napig is. Úgy ,hogy nem is él az oldal. Elképesztő. Úgy döntöttem, hogy ennyi szeretetre nem szabad nemet mondanom.  🙂

Mert ettől volt jó mindig ez a blog, meg ez a közösség. Tudom, hogy ez ilyen vidámvasárnapos baromságnak hangzik, de itt alapvetően mindenki szeretettel áll mindenkihez. És a jó szeretet pedig olyan, hogy megfér benne egy egészséges mennyiségű szigor is. Épp ezért tudunk egy építő, konstruktív, segítő közösség lenni. Mert nem csak egymás buksiját simogatjuk, de nem is jellemző a tróger bunkóság, az oltogatás.

És mindig, az egy év alatt is tudtam, hogy túl jó dolog alakult itt ki ahhoz, hogy ne folytassam. Tehát folytatom. Kötöttségek nélkül. Ahogy jön, érzésből. És akinek az nem tetszik, az menjen ki délben futni egy overálban és egy ballonkabátban.

És akkor egy “kicsit” rólam. Az elmúlt egy év nekem javarészt arról szólt, hogy próbáltam megtalálni a helyem az élet számos területén, sajnos eddig nem sok sikerrel.

Anglia és Magyarország között ingáztam, és valahogy sehol nem az igazi.

2-3 havonta munkahelyet, illetve lakhelyet váltok. Valahogy egy idő után sehol nem érzem jól magam, és elkezdem keresni a problémákat, hogy miért szar ez a hely. Mert ha belegondolsz, minden munkahelyen van valami szarság… Hülye a főnök, szar a fizu, hülyék a kollégák, nehéz a munka, monoton a munka, érted mire akarok kilyukadni. És a normális emberek ezzel képesek együttélni. Én viszont egy idő után elkezdek ezekre ráfeszülni, és már rendesen tiszta ideg vagyok, hogy dolgozni kell menni. Hagytam ott e miatt nem egy, nem két olyan munkahelyet, amivel egyébként utólag belegondolva nem volt semmi egetrengető probléma. Csak én ráfeszültem, mert bolond vagyok.

Ugyanez van a lakhelyekkel, bár az elmúlt egy év elég nomádul telt. Az egyik pillanatban nagyon tetszik a “berendezkedés” gondolata, hogy legyen egy hely, amit az otthonomnak hívok, amit berendezek. Ahová vásárolok dolgokat. Hogy szekrénybe pakoljam a ruháim, ne bőröndből éljek. Hogy vegyek egy Tv-t. Bármi. Hogy lakjak valahol egy fix helyen, legyenek dolgaim, amik az enyémek. Másrészt viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem ezt az ide-oda jövés-menést. És tök szívesen elutaznék sok-sok helyre a világon. Szóval egyszerűen nehéz ebben is állást foglalni.

Egyszer eldöntöm, hogy na jó én utazgatok csak úgy kötöttségek nélkül 2-3 évig Ázsiában, a következő nap meg albérleteket nézegetek.

Azt hiszem a legnagyobb baj az, hogy nem találtam meg azt, amit igazán szeretnék csinálni. ami így közel a 30-hoz eléggé frusztrál.

Nem vagyok jó alkalmazott, nem érzem jól magam alkalmazottként. Mindig is nagyon zavart, hogy mások belekötnek a munkámba – pláne ha még nincs is igazuk – és, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok, és úgy, ahogy én jónak tartom. A probléma az, hogy a normális emberek (még párszor le fogom ezt írni, mert egyre inkább úgy gondolom, hogy valami nagyon be van kattanva az én fejemben ) ezt lenyelik, tudnak ehhez alkalmazkodni, vagy én nem is tudom. Én viszont gyűjtöm magamba a feszültséget, napokon át még belül durrogok rajta (miközben mindenki más már rég elfelejtette), és akkor a fent leírt 2-3 hónap után eljutok arra a pontra, hogy robbanásközeli állapotban vagyok, és inkább lelépek.

Éppen ezért egy ideje nem dolgozom egy fix munkahelyen. Pontosabban volt egy próbálkozásom az egészségügyben, egyébként szerettem csinálni, de végül ebben is sikertelennek éreztem magam, ugyanis elég lassú vagyok. Tök jól elbeszélgettem a betegekkel, szerettek is, a kollégák is, de ebben a szakmában pörögni kell, az nekem pedig sajnos nem megy.

Szóval elkezdtem ügyfeleknek kivitelezni. Írni ugye imádok, tehát ez a része stimmelt is. Itt viszont az ügyfelek hülyeségéből lett elegem pár hónap után. Amikor maga is belátja, hogy nem ért hozzá, tehát keres egy kivitelezőt…. Majd a kivitelezőnek minden levegővételébe beleköt, meg mé’nem vagyok már milliomos, miért nem hozod vissza az árad hatvanszorosát két hét alatt…. Na nem. Ehhez nekem nincs idegem. Innen is emelem kalapom minden szabadúszó előtt, még pár hónap és én xanaxra vodkáztam volna szerintem.

És akkor jön a kérdés: mit kezdjek magammal? Fogalmam sincs. Most valószínűleg kénytelen leszek 2-3 hónapot Angliázni, de utána…. Nem tudom. És ez nagyon frusztrál. Nyilvánvaló, hogy itt velem van a gond, meg ezzel a kákán is csomót dologgal. Mert mindenhol fog az ember problémákat találni, csak, mint mondtam, a normális emberek ezzel képesek együttélni.

Gondolkodtam, hogy elmegyek egy ilyen pályaválasztási tanácsadóhoz, hogy kiderüljön, miben vagyok jó, merre lehetne elindulni. Még azt sem tartom teljesen képtelen ötletnek, hogy egy egyetemet elvégezzek, ha kell, végülis még annyira nem vagyok öreg hozzá.

Ezt a dolgot leszámítva viszont eléggé sikerült jóban lennem saját magammal. Persze van még mit fejlődni, de sokkal erősebb az önbizalmam, és sok olyan dolgot elengedtem, amit el kellett.

Beszéltünk itt ugye anno sokat a szülő-gyerek kapcsolatról, főleg abban az esetben, ha az egy rossz, mérgező kapcsolat, mint esetemben.

Amióta igyekszem elengedni azt a gondolatot, hogy egy szülőnek szeretnie kéne a saját gyerekét, akkor az enyém miért nem szeret engem, kicsit kinyíltam a világ felé. És észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, sőt.

Azon a kék közösségi oldalon beléptem egy csoportba, ami pont erről szól. És ott rengeteg emberrel beszélgettem/beszélgetek, akik hasonló, vagy rosszabb dolgokat éltek át, mint én.

És három nagyon fontos dologra jöttem rá.

  • Sosem vagyok egyedül – ezt azt hiszem nem kell magyarázni, hiszen ez a blog is ezért jött létre.
  • Nem az én hibám – lelkileg terrorizálni, kékre-zöldre verni egy 10 éves gyereket csak egy gyáva, beteg fasz képes. Meg kellett értenem azt, hogy noha egész fiatal felnőtt koromig azt hallgattam, hogy mekkora egy gusztustalan, szar ember vagyok, nem én vagyok az, hanem ő. Hiába hallgattam folyamatosan, hogy minden az én hibám, engem mindenki hülyének tart, ilyen vagyok, olyan vagyok, amolyan vagyok, ez mind nem igaz. Nem olyan réggel ezelőttig még nekem volt lelkiismeretfurdalásom sok mindenért 🙂 Ez elmúlt, felőlem szarjon sünt.
  • A család önmagában nem jelent semmit.

Azt hiszem az utolsó pont fájt a legjobban. Hogy láttam magam körül, hogy emberek a családjukkal együtt vannak, segítenek egymásnak ,szeretik egymást, programokat csinálnak együtt…. És azt éreztem, hogy mennyire nyomorult az én életem, hogy nekem ez nem adatott meg.

És pont ebben a Facebook csoportban mondta nekem egy lány, hogy nagyon sokáig ő is így érzett, de utána rájött arra, hogy az anyja (neki vele volt rossz a viszony) csak egy személy, aki egy kórházi ágyon megszülte őt. És ez még önmagában nem jelent semmit. Mert felcsináltatni magad még önmagában nem nagy szó – ahogy ő fogalmazott.

És igen, azt a gyereket utána fel is kéne nevelni. Szeretetben, biztonságban, hogy olyan értékeket kaphasson, amelyekkel boldogulni tud az életben, és jó ember lehessen belőle. És ha a szüleidtől ezeket nem kapod meg? Az sokat nehezít a dolgon, de a világnak ettől még nem lesz vége. Amit ez a lány mesélt nekem, hogy ő évek óta tudatosan kizárólag olyan emberekkel veszi magát körbe, akik az ő szemlélete szerint jó emberek, akiket szeret, és akiktől szeretetet is kap. Mert ha már a családját nem választhatta meg, és a gép ilyen családot dobott, akkor legalább a barátai, és a párja pótolnak valamennyit abból a szeretetből, amit sosem kapott meg. És persze ez sem megoldás, mert nincs megoldás. Egy gyereknek, egy felnőttnek sem szabadna azt éreznie, hogy a szülei nem szeretik őt. De sajnos ezt meg nem mi választjuk. Azért viszont tehetünk, hogy legalább a jelenből, és a jövőből kihozzuk a maximumot. És amióta erre rájöttem, nem mondom, hogy nem fáj, de látom a fényt az alagút végén, és sokkal könnyebb.

És persze a fő kérdés, az alkohol. Továbbra is szeretnék józan maradni, és az az érdekes, hogy nem is gondolok már úgy az alkoholra, mint megoldásra (és most az előbb xanaxra vodkázós viccemet tényleg viccnek vegyétek, hiszen abban az adott esetben sem lett volna megoldás ezzel a kombóval nyugtatni az idegeimet.)

Ha már nagyon kivagyok idegileg inkább kisírom magam, mert attól legalább leengedek kicsit. Az viszont már valahogy tudatosult az agyamban, hogy ha elkezdek inni, attól csak bedepizek. Lehet, hogy az első egy órában tök jól fogom érezni magam, utána viszont nem…. És az valahogy nem hiányzik.

Érdekes dolog ez a sírás amúgy. Én sosem mertem mások előtt sírni, az engem 20+ éve ismerő barátaim előtt se. Ez ma sem nagyon megy. Viszont ettől függetlenül néha jó sírni, és igazából semmi szégyellnivaló nincs rajta. Kijön az emberből a feszkó kicsit.

Szóval, próbálom megtalálni a helyem az életben, elengedtem dolgokat (legalábbis folyamatban van), és igyekszem előre tekinteni. Alapvetően ez az utolsó mondat a legfontosabb talán, mert úgy gondolom az én esetemben ez az egyetlen megoldás. Hiszen tényeken, már megtörtént dolgokon enni magam belülről teljesen felesleges, hiszen ha fejre állok se lesz máshogy. És azt gondolom nagyon fontos az alkoholizmus szempontjából (mind alkoholistaként, mind családtagként) észrevenni azt a pontot, ahol már csak elengedni, továbblépni, és gyógyulni lehet.

Mára ennyi, bocsi, hogy ilyen hosszú lett 🙂 Visszatérünk majd a megszokott informálisabb posztokhoz, csak úgy gondoltam 1 év csend után kicsit magamról is illene írni 🙂 Nem fogom a lelki nyavalyáimat rátok zúdítani természetesen, úgyhogy a következő poszt már a régi megszokott stílus lesz 🙂

Meséljetek, veletek mi történt az elmúlt 1 évben?

A KOMMENTÁLÁSHOZ NEM KELL NEVET, VAGY E-MAIL CÍMET MEGADNI!!! CSAK ÍRD BE A KOMMENTET, ÉS KÜLDD EL! A KÖNNYEBB KOMMUNIKÁCIÓ ÉRDEKÉBEN KERESZTNEVET, VAGY BECENEVET AZÉRT MEGADHATSZ! 🙂

Megosztás: